r A tények után GEERTZ. Clifford Az értelmezés hatalma Századvég, 1994 .A kultúra fogalmának hatása az ember fogalmára" Kulturális közlemények, 1988.4. FRAZER. James Az aranyág Századvég, 1993 MEAD, Margaret .A szűkkörű értekezlet” MTESZ, 1976 Férfi és nő. A két nem viszonya a változó világban Gondolat, 1970 NIEDERMÜLLER Péter .Paradigmák és esélyek” in: A kultúrakutatás esélyei Replika, 1994.13-14. Vörös Miklós „Határesetek” Replika, 15-16. Minden tudományok közül a legtöbbet talán az antropológia faggatja önmagát, hogy mi is valójában, s a válaszok inkább átfogó világképeknek vagy hitvallások nak hangzanak, mint egy tudományág le írásának. Az utóbbi években a tudomá nyos életben végbement változások, ame lyek következtében az azelőtt remekül el különített diszciplínák - történelem, filo zófia, természettudomány, művészet - meglehetősen összekeveredtek, még ne hezebbé tették, hogy az antropológus egyenes, tárgyilagos választ adjon, ha ne kiszegezik a kérdést, hogy tulajdonkép pen mivel is kéne foglalkoznia. A tudo mányágunkat áttekintő könyvek indexé ben manapság az első címszó gyakran: „antropológia: az - válsága”... Pedig a válság talán csak optikai csaló dás, amely abból következik, hogy egye sek ugyanúgy próbálják definiálni az „antropológiát”, mint az „irodalmat”, a „nyelvészetet”, vagy a „rovartant”, vagyis mint egy bizonyos dolog tanulmányozá sát, pedig az antropológia inkább külön féle tudományos pályafutások laza gyűj teménye. Ez a rendhagyó diszciplína számtalan, önmagát definiálni próbáló hi vatást foglal magában. Az én esetemben legalábbis erről van szó. Az én szakmai életem pályagörbéjén, amely se nem sza bályos, se nem tipikus, amely szeszélye sen alakult, és meglehetősen határozatlan irányba tart, mégis egy antropológus pá lyája bontakozik ki. Ad hoc és ex post ügyről van szó. Csak akkor érted meg, mit csináltál (ha egyáltalán megérted), amikor már készen vagy. A kérdés még ennél is bonyolultabb, mivel az idők során az „antropológia”, bárhogyan fogjuk is fel, korántsem maradt ugyanaz a vállalkozás. Ami 1950-ben volt, amikor irodalom-filozófia szakos diplo mámmal kibotorkáltam az egyetemről, a világhoz némiképp közvetlenebbül kap csolódó valamit keresve, és az antropoló giára találva; vagy 1960-ban, amikor már mint büszke diplomás, magam is gyarapí tani kezdtem a „szakirodalmat”; vagy 1970-ben, amikor egy illusztrisnak mon dott intézmény professzoraként azon vet tem észre magam, hogy régebbi munkái mat kezdik megvitatni és értékelni; 1980- ban, amikor széltében-hosszában idézett műveimet boncolgatták, elutasították, he lyesbítették, eltorzították, ünnepelték, pocskondiázták, kiindulópontként hasz nálták - nos, mindez alig vehető egy kalap alá. Persze más szaktudományok is változ nak, olyan is van, amely rohamosan és alapjaiban; de olyan kiszámíthatatlanul, mint az antropológia, talán egyik sem. Úgy változik, mint a hangulat, a viselke dés, vagy mint a közvélemény. Ha mégis meg akarjuk fogalmazni, hogy mi „valójában” az antropológia - nem mindent átfogóan és madártávlatból, ezt a furfangot hagyjuk csak a tanköny vekre, amelyek elhanyagolható szerepet játszanak az antropológiai gondolkodás- mód kialakításában és megszilárdításá ban, hanem egyik eltökélt (mire is?) za rándokának az útjával szemléltetve, aki számtalan ígéreten és csüggedésen átve- rekedte magát - két megközelítés látszik épkézlábnak: (1) az antropológia tudomá nyában végbement intellektuális szemlé letváltások számbavétele, ahogy én ma gam kerültem szembe velük; (2) a mun kafeltételek alakulásának a leírása, amit sokan - én nem - az antropológiai művek „termelési módjainak” neveznének. Mi vel a kettő szorosan összefonódott (bár nem úgy, ahogy a termelési mód-koncep ció hívei képzelik), egyszerre kell tár gyalni őket. Elmélet és gyakorlat nem ok és okozat, ahogy az idealisták feltétele zik. Sem pedig okozat és ok, ahogy a ma terialisták gondolják. Csupán különféle ténykedések egy életpályán. A hatvanas évek Önmagunk historizálása, múltunk korszakokra bontása roppant kínos do log. Nem csak azért, mert minél távo labb kerülünk a kezdettől, nyilvánvalóan annál vészesebben közeledik a vég, ha nem azért is, mert annyiféle módja van; bármelyikhez nyúlnál, mindegyik önké nyes, mindegyiket kizárólag az elbeszé lő kénye-kedve alakítja. Ez nem is baj, ha csupán azt akarom elmesélni, mit lát tam, és mi mindenen mentem keresztül. Senki sem ír önéletrajzot eskü alatt, hi szen célja többnyire egy illúzió fenntar tása. De ha egy tudományág mozgásvo nalát akarom felvázolni úgy, hogy saját élményeimet jelképes egységekbe tömö ríteni, az már bajosabb dolog. Hiszen akkor elvárható, hogy legalább indokol jam a felosztást, és elmondjam, mit jel képeznek az egységek. Különösen időszerűvé válik ez a prob léma, ahogy a hatvanas évek felé közele dünk. Hiszen az egyetlen általánosan el fogadott (ettől persze nem feltétlenül igaz) tény az, hogy - legalábbis az Egye sült Államokban - a hatvanas évek merő ben mások voltak, mint az ötvenes évek. Az ötvenes évek gyermeke önelégült, a hatvanasoké önmarcangoló; az ötvenes jól szabott, a hatvanas szakadt; az ötvenes jó modorú, a hatvanas nagypofájú; az öt venes hallgatag, a hatvanas éles hangú. Vietnam, a polgárjogi mozgalmak, az el lenkultúra - ez volt Amerika kairosza: a pillanat, amely megváltoztatta a jövőt. Ha hiszünk ennek a történetnek, amely maga is az általa megénekelt időknek a terméke, egyre erősebb lesz a kísértés, hogy - az Eisenhower-érától a Kennedy- Johnson-éra felé közelítve - mindent hozzá viszonyítsunk. De ami az antropo lógiát és általában a társadalomtudomá nyokat illeti, ez valahogy nem igazán mű ködik. Tényleg változtak az idők, még hozzá jelentősen. De a változásoknak in kább ahhoz volt köze, amit közvetlenül a háború utáni években tanultunk vagy fe lejtettünk el, mint a társadalom egészének különféle gerjedelmeihez. Nem annyira a töredezettség és a közvetlenül sürgető kö rülményeknek való alávetettség volt jel lemző (ez később jött), mint inkább az új ragondolás, a konszolidáció, a fő irány ki jelölése. A chicagói egyetemen töltöttem a hat vanas éveket, 1960 őszén érkeztem mint formális képzésben még nem részesült assistant professor, és 1970 tavaszán hagytam ott mint agyonképzett pro fesszor: tíz év tehát. Chicago nem esett távol az idők zűrzavaraitól, voltak tiltako zó előadássorozatok, felvonulások, sztrájkok; az adminisztrációs épületet el foglalták, volt olyan professzor, akit fizi kailag bántalmaztak. Az egyetemen kívül a Fekete Párducokat halomra lőtték, a „chicagói heteket” bíróság elé állították, a hippik lebegtek, levitáltak. Más egyete meken (Berkeley, Columbia, Cornell, Kent State) voltak talán szívfacsaróbb pillanatok, és más események - a kubai rakétaválság, a Kennedy- és a King- gyilkosság, a Watts-lázongások, Lyndon Johnson bukása - bizonyára maradan dóbb hatásúak voltak. De a zűrzavar min denre kiterjedő jellege és változatossága máshol sem mutatkozott meg jobban. Ha tényleg rajtunk volt a világ szeme, ide nézhettek. Mindez persze sokat foglalkoztatta az egyetem népét. Az emberek vitatkoztak, tüntettek, beszédet mondtak, csoportokat alakítottak, leveleket írtak napilapoknak, Kanadába mentek, talán senki sem akadt, aki legalább egy petíciót ne írt volna alá. A háborúellenes tiltakozás, bizonyos mértékben a polgárjogi mozgalom (az el lenkultúra jóval kevésbé) a tanárok és a diákok energiájának jelentős részét lekö tötte. De mindez általában - még akkor is, ha néha-néha megszakította a dolgok rendes menetét, és káoszba taszította az olajozottan működő egyetemi struktúrát- tanterven kívüli elfoglaltság maradt. Az egyetem igen jellegzetes, régi hagyomá nyokkal rendelkező intellektuális légköre - amoldi ideológia, burke-i moralitás - valójában nem sokat változott. A „hatva nas évek” körülfogták a helyet, átszínez ték hangulatát, ám csak szórványosan, később elenyészően, hatottak belső életé re és működésére. Az egyetemi munka - javára vagy kárára? - komoly, céltudatos, önérzetes és elmélyült volt. És vállalkozó szellemű. Erre az egye temre is egy észbontóan multidiszcipliná ris társadalomtudományi kísérlet kereté-