Rémhír, pánik HADLEY CANTRIL Támadás a Marsról 1938. október 30-án, keleti zónaidő szerint este 8 órakor Orsón Welles egy ártatlan kicsiny színészcsoporttal helyet foglalt a C. B. S. (Columbia Broadcasting System) New York-i stúdiójának mikrofonja előtt. Magával hozta H. G. Wells fantáziaregéﾭnyónek, a „Világok háborújá-"nak Howard Koeh által szabadon feldolgozott váltoﾭzatát. Meg rendkívüli drámai tehetségét. . . A színészek remélték, hogy a mű szavaiﾭval és tehetségükkel egy órán át szórakoztatni fogják hallgatóikat egy hihetetlen, régimódi, Hallowe'-en-hez illő történettel. Aztán a legnagyobb meglepetésükre arról értesültek, hogy az általuk kibocsátott közleményt, amelyben a marslakók invázióﾭját mondták el, szerte az országban ezrek vették komolyan. Néhány borzalmas órán át Maine-tól Californiáig elhitték az emberek, hogy halálsugárral felfegyverzett irtóﾭzatos szörnyetegek pusztítanak el minden ellenük küldött fegyveres ellenállót, hogy egyszerűen nincs előlük menekülés; hogy a világ vége közeleg. Másnap reggel az újságok a „rémületnek az egész nemzeten átsöprő szökőár"-járói írtak. Nyilvánvalóﾭvá vált, hogy országos arányú pánikról volt szó. A Szövetségi Távközlési Bizottság „sajnálatosnak" nevezte az esetet. A pánik természete és mérete Mielőtt az adás befejeződött volna, szerte az Egyesült Államokban emberek ezrei imádkoztak, sírtak, menekültek kétségbeesetten, hogy elkerüljék a halált. Sokan roﾭhantak megmenteni szeretteiket. Mások telefonon búcsúztak, figyelmeztettek, rohanﾭtak értesíteni a szomszédokat, értesüléseket kértek az újságoktól, rádióállomásoktól, hívták a mentőket, rendőrséget. Legalább hatmillió ember hallotta az adást. Legaﾭlább egymillió megrémült közülük, vagy zavarba jött. Az adás után hetekig közöltek „színes" történeteket az újságok a helyi lakosság rémületéről. Férfiak és nők szerte az országban tudtak volna beszélni arról, hogy mit éreztek és mit tettek azon a baljós estén. A mi riportereink és levelezőink is beszámoﾭlók százait gyűjtötték össze. Ezek közül néhány, szinte találomra kiválogatva, beﾭpillantást ad a hallgatók feldúlt lelkiállapotába. De beszéljenek önmagukért a megﾭkérdezettek. „Tudtam, hogy ez valami rettenetes és meg voltam rémülve" — mondta Mrs. Ferguson, egy Észak-New Jersey-i háziasszony az érdeklődő riporternek. „De nem tudtam pontosan, hogy mi az. Nem tudtam elhinni, hogy itt a világ vége. Mindig azt hallottam, hogy amikor a világ vége eljön, az olyan gyorsan fog jönni, hogy senki sem fog róla tudni, — hát miért éppen ezzel a bemondóval közölte volna Isten ? Amikor bemondták, hogy melyik országúton meneküljünk, és hogy menjünk fel a hegyekbe, és a gyerekek elkezdtek sírni, a család úgy döntött, hogy induljunk el. Takarókat vettünk magunkhoz és az unokám a macskát és a kanárit is hozni akarta. Már kinn 78