vart is támaszt. A jelenbe fölösen türemkedik be a múlt, holott talán a mai világban is foly tatni lehetne C ˇ apek gondolatsorát. A média által táplált közostobaság ma sem veszélyte lenebb, mint a múlt század harmincas éve iben volt, a beszélô- és fogyasztószerszám ként tartott, szellemileg igénytelen tömeg ma is fogékonynak mutatkozik mindenfé le embertelen eszme iránt. Nemcsak vicces, ahogyan a politika és a média foglalkozik adott esetben a szalamandrák körüli hírek kel, de veszedelmes is. Mindenféle nemzeti, etnikai, vallási fanatizmus tenyészik korunk szalamandra-tömegei közt. Az átirat ebben az irányban nem elég merész, nem követi a kedvesen, együgyûen, jóakaratúan toporgó, sikongatva beszélô furcsa lényeket a terro rista különítményekké, maffiahadseregekké, zsoldosalakulatokká válás útján. Géczi Zoltán rendezésének meg egye nesen azt róhatnánk fel, hogy túl jó. Túl jól mulattat ahhoz, hogy igazi veszélyér zetet keltsen. Aprólékos gonddal dolgoz ki minden gesztust, fintort és együttes mozgást, ami csak korunk ostobaságain gúnyolódhat. A díszlet mindössze egy falap, amelyet változtatható magasságú oszlopon egyensúlyoznak a játszók, így küzdelmük a billegô tárggyal – lehet az kocsmapult, tárgyaló vagy íróasztal, por tás ôrhelye vagy bármi egyéb –, külön hu morral támogatja meg a szövegét. A kivétel nélkül nagy kedvvel és tehetség gel mûködô színészek ( Cseh Judit, Hannus Zoltán, Géczi Zoltán, Lovas Dániel, Mol nár Gusztáv, Ollé Erik, Rusznák Adrienn, Varga Balázs ) pompás karikatúrasorozatot nyújtanak kis- és nagyemberekrôl, irodalmi klisékrôl, politikusi és egyéb közszereplôi viselkedésmintákról. Szakál Tamás és Sza kál László tréfás zenei idézetekkel erôsíti az olykor frenetikus hatást. ● Több mint hatvanéves adósságot törlesztett az állam és a fôváros, amikor április közepén a külsô-erzsébetvárosi Bethlen téren felavat ták a második világháborúban meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosok emlékmûvét. A rendszerváltás elôtt a tudatos elhallgatás, a második világháborúban játszott magyar szerep tisztázatlansága és kibeszéletlensége akadályozta, hogy az elpusztult tízezrekrôl szó essék, nekik jelet emeljenek. Az utóbbi húsz évben aztán, miközben országszerte megszülettek a katonáknak és a „vétlen áldo zatoknak” szentelt – habár gyakran maszatos szövegû, sokszor csúsztató – emlékhelyek, és a fôvárosban is mind több képzômûvészeti alkotás, felirat emlékeztet a holokauszt áldo zataira, a munkaszolgálatra hurcoltak sorsá ra semmi sem hívta fel a figyelmet. Fegyvertelenül az aknamezôkön szöveg: N. Kósa Judit, fotó: Sebestyén László 30 BUDAPEST 2009 június