KENDE JÁNOS A forradalom hétköznapjai 1918. október—november Az őszirózsa diadalmas napjai nehezen akartak véget érni. A főváros népe — bár vidékről félelmetes hírek érkeztek parasztmozgalmakról, az elszakadni kívánó nemzetiségek magatartásáról — még jó ideig a nemzeti egység mámorító illúziójában élt. József főherceg, a homo regius — aki ezekben a napokban komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy Habsburg Józsefből, birtoka után, Alcsuti Józseffé lesz — fiával együtt 1918. november 2-án hűséget esküdött a Nemzeti Tanácsnak, s nyilatkozataiban szinte egy új Egalité Fülöpként tetszelgett. Tettével megnyitotta az eskütevők végtelen sorát. Követte őt a hercegprímással az élen az egész püspöki kar, a nagybirtokosok érdekvédelmi testülete, az ÓMGE, majd egyenként és testületileg a régi Magyarország egész panoptikuma. Még Tisza István is — megöletése előtt néhány órával — mintegy végrendeletként, pártját a Károlyi-kormány támogatására szólította fel. Szinte megismétlődni látszottak az 1848 márciusi pozsonyi napok . . . A nemzeti egység szilárdnak látszott, a kormány örült ennek a látszatnak, és azok felé igyekezett erélyt mutatni, akik spontán forradalmi fellépésükkel vagy tudatos akcióikkal balfelől akarták megzavarni az őszirózsa jegyében létrejött „Isten békéjét". Kunfi Zsigmond, az első Károlyi-kormány minisztere, aki a szociáldemokrata párt baloldalához tartozott, 1918. november 1-én, egy gyűlésen ellenforradalmárnak nevezte azokat, akik „akármilyen jelszóval ide be akarják dobni olyan társadalmi felfordulásnak . . . gondolatát, amely a nagy munkát lehetetlenné teszi". Beszédét az Őszirózsás Forradalom hangulatára jellemző, sokat idézett szavakkal fejezte be: „Nehéz nekem, meggyőződéses szociáldemokratának, mondani, de mégis azt mondom, hogy hat hét alatt (ennyi idő alatt akarták összehívni az államforma kérdését megfelelő parlamentális formák között rendező alkotmányozó nemzetgyűlést — K. J.) az osztálygyűlölet, az osztályharc eszközével nem akarunk élni." Batthyány Tivadar gróf, belügyminiszter, a forradalomról szóló egykorú nyilatkozatában — melynek címe is jellemző: „Fehér forradalom" — a forradalom „fehérségének" megőrzését tette követendő programmá, és nyomatékkal hozzátette: „Le kell törnünk minden törekvést, amely e történelmi napokra a legkisebb árnyékot vethetné." Még világosabban fogalmazott Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter: „A jövőt illetőleg a mi legfőbb feladatunk a békét megkötni, a nemzetiségi problémát megoldani és az ország területének épségét megóvni. Ezekhez a feladatokhoz sorakozik egy fő fontosságú feladat: megmenteni az országot a bolsevizmus veszedelmeitől. Magyarország van hivatva arra, hogy a bolsevizmus terjedésének gátat vessen . . ." (Az igazsághoz tartozik, hogy Batthyány és Lovászy, mint jobboldaliak, 1918 januárjában kiváltak a kormányból és kiléptek a Károlyi-pártból.) A forradalmat ünneplő almanachban, „A diadalmas forradalom könyvé"ben, ahol a fenti nyilatkozatok megjelentek, s ahol József főherceg s a régi rend irodalmi vezére, Herczeg Ferenc is szót kapott, megszólalt egy másik hang is. A későbbi kommunista Szántó Béla, a katonatanács egyik vezetője („a forradalom vezérkari főnöke" — írta róla Magyar Lajos emlékirata) így vélekedett: „A forradalomtól egyelőre nem tartok, de várok egy balratolódást. Hogy ez a balratolódás nagyobb megrázkódtatásokkal vagy enélkül megy-e végbe, attól függ, hogy a kormány beletalálja-e magát az új helyzetbe ... Ha tehát a kormány az országot maga mellé akarja állítani, földhöz kell juttatni ennek a forradalomnak igazi hordozóit, a fellázadt katonaságot, a földnélküli parasztokat ... A forradalom első kormánya ezzel a kérdéssel áll vagy bukik. Ha ezt teszi, akkor az ellenforradalmi mozgolódásnak is kihúzta a méregfogát, és a balratolódás is nagyobb megrázkódtatás nélkül megy majd végbe. Ha nem, akkor a város és falu proletárságának egymásra találásával tör ki, és egy véres, borzalmas parasztforradalom következik." Szántó Béla potenciális fenyegetésén kívül létezett egy reálisabb, közvetlenebb fenyegetés: a frontról Budapesten át hazaözönlő katonaság. A pályaudvarok november folyamán öntötték magukból a rongyos, csukaszürke egyenruhákba öltözött emberek tömegeit. Őket sikerült végül, úgyahogy, leszerelni, lefegyverezni, mert joggal tartottak tőle, hogy „ha ezek az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazaérkeznek, s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora által véresre mart családjaikkal . . . kokottá lett asszonyaikkal, idegen férfiak által fogant gyerekeikkel — akkor itt egy iszonyú istenítélet fog bekövetkezni" — mint ezt Jászi Oszkár emlékirataiban olvassuk. Ez a félelem magyarázta a polgári forradalom híres-hírhedt jelszavát, amelyet Linder Béla vezérkari ezredes, a Károlyikormány első hadügyminisztere fogalmazott meg: „Nem akarok katonát látni". A katonaruha egyébként a leszerelés után is — civilruha hiányában — „divatos" öltözék maradt. így járt az egyetemre az ifjú Fábry Zoltán és Szabó Lőrinc is. A forradalom utolsó pirosbetűs napja 1918. november 16., a népköztársaság ünnepélyes proklamálása volt. Ezen a napon a Nemzeti Tanács kibővített ülést tartott az Országházban, majd az épület előtti téren s a közeli utcákban szorongó, mintegy 300 ezer ember helyeslésével, kimondotta: „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság". Az ún. néphatározat kötelezte a kormányt, hogy hozzon „néptörvényeket" az általános, titkos és egyenlő választójogról, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadságról, a nép esküdtbíróságáról, valamint a „földművesnépek földhözjuttatásáról", s gondoskodjék e törvények életbeléptetéséről. A köztársaságról szóló néptörvény mintegy summázta a polgári demokratikus forradalom maximális programját. Magyar Lajos újságíró, aki a forradalmi napokban a Nemzeti Tanács irodájának vezetője volt, egykorú brosúrájában aggodalommal írta: „Sajnálom, hogy a kormány úgy látta jónak, hogy csak a választójogot, köztársaságot, gyülekezési és sajtószabadságot valósítsa meg a forradalom első vívmányai gya7