Száz éve született Krúdy Gyula FÜLÖP LÁSZLÓ Krúdy nehezen áttekinthető, nem könnyen rendszerezhető, szövevényes regényvilága az elbeszélésmód tekintetében is tagoltabb s változatosabb annál, hogysem néhány formu lával és alaptétellel egyszerűen jellemezhetnénk. A látszólagos monotónia és egyöntetű ség valójában heterogén, sőt eklektikus összetettséget takar. Amikor regényírói elbeszé lésmódjának legáltalánosabb és legjellegzetesebb jegyeit keressük, pusztán egy-két ösz- szetevőre hívhatjuk fel a figyelmet, nem tekinthetjük át az elbeszélői módszer, tech nika és modor minden lényeges alkotó részét. Ezzel a részleges vizsgálattal epikus mű vészetének sokelemű rendszeréből néhány elemet ragadhatunk ki; inkább csak adaléko kat szolgáltatva a mindenre kiterjedő, monografikusán átfogó életműkutatáshoz. A személytelenség, az objektivitás, a szenvtelenség távol áll Krúdy elbeszélői magatartá sától, elbeszélésmódjától. Epikusi alkatától idegen a szubjektivitást háttérbe szorító, el rejtő vagy éppen kiiktatni igyekvő tárgyilagos előadásmód. A narrátorszerepek megfor málásában nem tekinti irányadó eszménynek a távolságtartó, önmaga jelenlétét redukáló vagy kiszorító elbeszélő modelljét. Regényeiben egyik állandó hatóelemként, jelleg teremtő tényezőként van jelen az epikus személyessége. Szubjektív epikusként, lírai haj lamú elbeszélőként teremti regényírói világát. A témához, a regénytárgyhoz, a megeleve nített anyaghoz való viszonya sohasem személytelenül, kimérten vagy közömbösen tár- gyias. Valamilyen változatban mindig jelenléti és megnyilatkozási alkalmat keres az el beszélés folyamatában a személyes érdekeltség, a szubjektivizáló igény. Az epikusi sze mélyesség nem csupán a lírai formákban, a líraiság körébe tartozó regényalkotó ténye zőkben fejeződhet ki; a személyes líraiság csak az egyik fontos megnyilvánulási módja az önkifejező hajlamnak. A személyes érzelmeket, hangulatokat, életérzést, gondolatokat a regényíró részben bele vetíti a plasztikus ábrázolásba és megjelenítésbe, feloldja az epikus elvű közlésekben, beolvasztja az alakrajzba, a helyzetleírásokba, a dialogizált-dramatizált egységekbe. A személyesség szerephez juttatásának így jöhet létre a közvetett és áttételes módja. Az epika szubjektivizálásának ez a nehezebben észrevehető és elemezhető eljárása. Je lentősége azonban korántsem másodlagos az epikai jelleg megteremtésében. Az alak választásban, az alterego típusokban, a szereplők élettörténetének, érzelemvilágának és mentalitásának ábrázolásában, a figurák önkifejező vallomásos megnyilatkozásaiban és cselekvésmódjában, a közegek és színterek megválasztásában, a különféle motívum visszatérésekben, a sokfajta - nevezzük így - elbeszélői sztereotípiában, a regényeket egymáshoz kötő rokon részletek és variációk sokaságában sorra-rendre kimutatható a regényíró nyomatékos alakító, beavatkozó, irányító részvétele, a szubjektív narrátori hatalom határozott érvényesítése. Könnyebben tetten érhetők - mert szembetűnőbbek és nyilvánvalóbbak - a személyességet közvetlenül szóhoz juttató elbeszélői szerep ki fejeződései. Ezek vizsgálatakor az elemzésnek nem kell megküzdenie a közvetettséghez vezető transzponálás rejtekező és rejtjelező játékaival. Ilyenkor az elbeszélő „én” nem akarja elrejteni önmagát az epikai közlés objektiváló formáiban, nyíltan előlép, a tár- gyias elbeszélő perspektíváját felcseréli a direkt közléssel, nincs szüksége közvetítő ap parátusra, áttételek nélkül megnyilatkozhat a leíró, a reflexív és a lírai alakzatokban, az úgynevezett antiepikus betétekben, amelyekre már régen felfigyelt a Krúdy-iro- dalom. Az epikában „különálló integrációs központ a narrátor személye” (Markiewiez). A nar Elbeszélésmód Krúdy regényeiben